"Most szeretnék egy förtelmeset zuhanni
A Semmibe
S minden készet nemesen másnak hagyni."
London sosem volt túl barátságosnak tűnő város. Az a sok ember, a tömegnyomor, a szűk sikátorai,és az esték... A londoni esték, na azok, kiszámíthatatlanok. Már akinek persze. Isaac Wire, már kívülről fújta az összes utcát, és a tenyeréből ismert minden kis surranó utat. Tisztességes tagja is volt a londoni alvilágnak, sőt mondhatni "nagykutyának" számított már. Drog díllerkedés,illegális verekedések, rongálás... nagyjából ez számított bele a pikszisébe. Ugyanakkor hazudnék, ha azt mondanám, hogy buta. Merthogy nem erről van szó, sőt épp ellenkezőleg Isaac Wire nem más, mint egy tini zseni. Két percbe telik, mire megold egy három ismeretlenes matek példát, és fél óra alatt összeállít egy új dizájner drogot, ha kell. A fiú, ellenállhatatlan, és ezt pontosan tudja is. Viszont, szegény srác, tele van nagyobbnál, nagyobb és terhesebb titkokkal. És ezeket a dolgokat ha bármelyik civil, megtudná... ő már rég halott lenne.
A fiú halkan, szinte árnyékként közlekedett, a délutáni félhomályban. Pontosan jól tudta, hogy 5-kor van a legnagyobb tömeg, és éppen ezért is választotta mindig ezt az időpontot a munkái befejezéséhez. Isaac Upminsterből jött éppen hazafelé a metrón. A szűk, zsúfolt földalattit sosem szerette. Bár senkinek sem vallotta be, azért valamennyire klausztrofóbiája lett, minden egyes alkalommal, amikor azon az izén utazott. Mikor felszállt meglepő módon, még helyet is talált magának, így aztán a fekete szövetkabátos, szűk farmeros fiú, leült. Csend volt a metrón, minden ember fáradt volt, meglátszott rajtuk. Lottie mindig erre próbálta őket nevelni, az emberek kiismerésére. A lány mindig jobb embert akart csinálni belőlük, és még sem ítélte el őket, azért a dolgokért amiket tettek. Lottie... Biztos aggódhat már érte, mindig aggódik. Gondolkozott magában a fiú, és ekkor megszólalt a monoton géphang a hangosbemondókból, és az ajtók bezárultak, a metró pedig már rohant is tovább. West ham, Bow Road, Mile End, Stepheny Green, White Chapel. A megállók, csak suhantak el egymás mellett, hangtalanul, pont, mint a mindennapok. ahogy egyre beljebb értek, London belvárosába, és a Temze partjára, több és több ember, turista szállt fel, illetve le. Amikor megint kinyílt az ajtó, egy barna, fel fésült hajú srác szállt fel, és mikor meg látta Isaacet egy féloldalas mosolyt küldött neki. Ekkor a fiú felállt és oda sétált a másik srác mellé. Jackson Carter. A fiún nem volt kabát, Isaac tudta jól, hogy nem szokott hordani, maximum, ha nagyon muszáj, vagy Lottie rá parancsolja.
-Jack?-kérdezte Isaac halkan, mert látta, hogy Jack arcáról pillanatokon belül eltűnt a mosoly, és helyét egy feszült, és kissé ijedt kifejezés vette át.
-Hány óra?-préselte ki a száján a szavakat a fiú.
-Fél hat körül lehet.-jelnettet ki összezavarodva Isaac.-De miét? Jack...Mi a szar történt? És, hol van Jasper?
-Nagyszerű, akkor mára már nincs több dolgod. Egyébként ne parázz... Már mindenki otthon van, csak mi hiányzunk.-mondta a fiú, és ekkor mindketten kiszálltak, megérkeztek.
Ahogy felértek a felszínre, Zac csodálkozva vette észre, hogy már szinte teljesen besötétedett. Jack, csak három évvel volt idősebb, de Isten bizony senki nem volt nála gyorsabb! Ám, az évek alatt a két fiú összekovácsolódott, annyira, hogy egymás minden mozzanatát és gondolatát ismerték, így Zacnek gyerek játék volt Jacket követni.
Amikor az ember meghal azt mondják, lepereg előtte az élete. Hogy el sötétül minden, aztán újra világos lesz... Masie Swindler félt. vele semmi ilyen nem történt. Nem volt semmi, még sötét sem. csak állt egy helyben, valahol. Nem emlékezett semmire. Nem tudta,hogy hogyan került ide, vagy, hogy miért. Csak állt, szépen, csendben és egyenesen. Egyszer csak elindult. Nem akart, de a lábai maguktól mentek. A lány sikítani tudott,de a hang benn rekedt a torkában amikor, ezt meg kísérelte. Néma volt. Masie Swindler meg némult. A lány utálta, ha tehetetlen, és ebben az esetben pontosan az volt. Elvesztette az uralmat. Egyszerre csúszott ki minden a kezéből. Most már pontosan tudta hol van. Sehol. hirtelen képek kezdtek a szeme elé kúszni. Nem sok, mindössze kettő kép. Két lány. Masienek minden eszébe jutott.
-Lela...Adel!-a lány hátra lépett, mikor ráeszmélt, hogy sikerült felkiáltania. A hangja távolinak tünt, de hallotta. Nem volt halott. Teljes mértékben élt. Csak elveszett. Elveszett volt... Egy szökevény. És mit tudnak a szökevények? Futni. Így hát Mase össze szedte minden erejét és futott. Rohant, valahova, ő sem tudta merre, csak el, bárhova.
Egy újabb villanás. Hirtelen minden átváltozott. Falak omlottak le körülötte és most tényleg minden sötét volt körülötte. Álmodott. Csak egy rossz álom. Ahogy ezeket próbálta besulykolni magába, rájött, hogy az agya ellene dolgozik. Mintha nem akarna engedelmeskedni. A lány nemakart mást, csak felébredni. Egyedül volt, fázott, és megijedt. Félt attól, hogy örökké ott ragad, és már sosem láthatja a napvilágot.
-Elegem van!-ordította el magát sírva.-Engedjenek innen ki! Kérem...
Masie arra ébredt, hogy egy ajtó nyílt ki és egy csomó ember jött be a szobába ahol volt. Eleinte csak homályos foltokat látott, többnyire férfi alakok körvonala rajzódott ki lassan, lassan a szemei előtt. mikor megpróbálta felemelni a fejét, rá kellett eszmélnie,hogy nem fog sikerülni, ugyanis éles fájdalom hasított egész testébe, s erre a lány fájdalmasan fel nyögött. Az egyetlen nő a szobában - Masein kívül- gyorsan oda sietett hozzá és finoman segített neki visszafeküdni az ágyra. Mikor közelebb ért hozzá, a lány jobban szemügyre vette. Gyönyörű volt. Vörös hajkoronája és mély barna szemei egyszerre, mutatták őt, barátságosnak és kedvesnek, valamint veszélyesnek és egy igazi harcosnak. Nem lehetett több 22-nél gondolta magában a lány.
-Nagyon ügyes voltál!-mondta kedvesen a nő.
-Mi...?-kérdezte Masie, de hangja inkább valami elhaló, száraz krákogásnak hatott.
-Lottie. Ne aggódj,most már jó kezekben vagy!-mondta majd kezét nyújtotta a lánynak aki azt félve ugyan de elfogadta. A nő segített neki felülni. Masie ekkor vette észre, hogy addigra már csak ketten maradtak a szobában.-Gondoltam, jobb ha először csak ketten beszélgetünk... Sok mindent el kell magyarázom neked, azt hiszem.
-Nem. Pontosan. Tudok. Mindent.-mondta a lány és megnyalta ajkait, mert azok már teljesen kiszáradtak.-Hol vannak?
Amikor az ember meghal azt mondják, lepereg előtte az élete. Hogy el sötétül minden, aztán újra világos lesz... Masie Swindler félt. vele semmi ilyen nem történt. Nem volt semmi, még sötét sem. csak állt egy helyben, valahol. Nem emlékezett semmire. Nem tudta,hogy hogyan került ide, vagy, hogy miért. Csak állt, szépen, csendben és egyenesen. Egyszer csak elindult. Nem akart, de a lábai maguktól mentek. A lány sikítani tudott,de a hang benn rekedt a torkában amikor, ezt meg kísérelte. Néma volt. Masie Swindler meg némult. A lány utálta, ha tehetetlen, és ebben az esetben pontosan az volt. Elvesztette az uralmat. Egyszerre csúszott ki minden a kezéből. Most már pontosan tudta hol van. Sehol. hirtelen képek kezdtek a szeme elé kúszni. Nem sok, mindössze kettő kép. Két lány. Masienek minden eszébe jutott.
-Lela...Adel!-a lány hátra lépett, mikor ráeszmélt, hogy sikerült felkiáltania. A hangja távolinak tünt, de hallotta. Nem volt halott. Teljes mértékben élt. Csak elveszett. Elveszett volt... Egy szökevény. És mit tudnak a szökevények? Futni. Így hát Mase össze szedte minden erejét és futott. Rohant, valahova, ő sem tudta merre, csak el, bárhova.
Egy újabb villanás. Hirtelen minden átváltozott. Falak omlottak le körülötte és most tényleg minden sötét volt körülötte. Álmodott. Csak egy rossz álom. Ahogy ezeket próbálta besulykolni magába, rájött, hogy az agya ellene dolgozik. Mintha nem akarna engedelmeskedni. A lány nemakart mást, csak felébredni. Egyedül volt, fázott, és megijedt. Félt attól, hogy örökké ott ragad, és már sosem láthatja a napvilágot.
-Elegem van!-ordította el magát sírva.-Engedjenek innen ki! Kérem...
Masie arra ébredt, hogy egy ajtó nyílt ki és egy csomó ember jött be a szobába ahol volt. Eleinte csak homályos foltokat látott, többnyire férfi alakok körvonala rajzódott ki lassan, lassan a szemei előtt. mikor megpróbálta felemelni a fejét, rá kellett eszmélnie,hogy nem fog sikerülni, ugyanis éles fájdalom hasított egész testébe, s erre a lány fájdalmasan fel nyögött. Az egyetlen nő a szobában - Masein kívül- gyorsan oda sietett hozzá és finoman segített neki visszafeküdni az ágyra. Mikor közelebb ért hozzá, a lány jobban szemügyre vette. Gyönyörű volt. Vörös hajkoronája és mély barna szemei egyszerre, mutatták őt, barátságosnak és kedvesnek, valamint veszélyesnek és egy igazi harcosnak. Nem lehetett több 22-nél gondolta magában a lány.-Nagyon ügyes voltál!-mondta kedvesen a nő.
-Mi...?-kérdezte Masie, de hangja inkább valami elhaló, száraz krákogásnak hatott.
-Lottie. Ne aggódj,most már jó kezekben vagy!-mondta majd kezét nyújtotta a lánynak aki azt félve ugyan de elfogadta. A nő segített neki felülni. Masie ekkor vette észre, hogy addigra már csak ketten maradtak a szobában.-Gondoltam, jobb ha először csak ketten beszélgetünk... Sok mindent el kell magyarázom neked, azt hiszem.
-Nem. Pontosan. Tudok. Mindent.-mondta a lány és megnyalta ajkait, mert azok már teljesen kiszáradtak.-Hol vannak?
"Én egyre vágynék: förtelmeset zuhanni
S mégis élve
Semmisülni, élni, vágyni és kapni."
-Ady Endre, Zuhanás a semmibe (1.vsz. , 7. vsz.)
